Halandó vagyok

Szép holdas éj

Mégis halandó vagyok. – Márai Sándor

(Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes.)

A per

Franz Kafka szerint minden ember körül tart a per, melynek

igazi tartalmát nagyon nehéz elmondani: a vádirat homályos,

időnként kihallgatják az embert, meg kell jelenni

bizonyos hivatalos helyeken, ahol "fölveszik az adatokat",

aztán hazaküldik a vádlottat, jóindulatú figyelmeztetéssel,

hogy most egyelőre elmehet még, s kiadják a kívánt iratot,

de a jövőre nem ígérhetnek semmit, és jó lesz vigyázni; aztán

tanúk vonulnak fel és vallanak, szóval és írásban, férfi és

női tanúk, sőt a családtagok is; a per egyre bonyolultabb,

néha éveken át nem hallani semmit, a hatóságoknál porosodnak

az akták; aztán egy napon váratlanul elővezetnek és

ítéletet hirdetnek, néha szavak nélkül; s akkor lerogysz, elájulsz

vagy meghalsz... Ez a per. Időbe telik, amíg megérti

az ember. De egy napon megérti. S akkor már vége is a

pernek. (Márai Sándor)

Mégis, mikor voltam hát boldog?

Elképzelem, hogy egy napon felelni kell. A szigorú bíró ezt mondja majd: “Ne hazudj. Nem igaz, hogy minden csak keserűség volt, csalódás, reménytelenség. Voltál boldog is. Ha nem is többször, egy pillanatra. Nevezd meg ezt a pillanatot.”
Mit felelek majd? Lehajtom fejem, fülem vakarom. Nagy zavarban pillantok magam elé. Ezt felelem: “Igen, voltam boldog is. Egészen biztosan voltam boldog is. Még emlékszem is a boldogságra, itt van szájamban az íze, orromban az illata, idegeimben a feszültsége. Mikor is volt? A gyermekkorban?… Nem, a gyermekkor nem volt jó, sokat bántottak. Az ifjúkor, a férfikor?… A komor emlékek erősebbek, mindent eltakarnak. Mégis, mikor voltam hát boldog?… Most már tudom: a pillanatban, mely oly közömbös volt, hogy nem is emlékezem reá. (Márai Sándor)

Az ember mérhetetlen gőgjében és hiúságában...

Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas. (Márai Sándor)

Vallomás

Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre, nem akartál lélek és betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a léleknek és a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi könyveket akartál írni, igazi emberekkel akartál harcolni és megbékélni. Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg...
(Márai Sándor)

A szenvedélyről

Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elől, éppen olyan őrület, mintha komolyan
hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a
számum ellen.
A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a
megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel
simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel
tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a
határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia a szélviharban, mely reátört,
az értelem korlátaiba. Ne tagadd a testet, de bánj vele méltányosan és fölényesen,
mint az idomító a fenevaddal. Ne tagadd a becsvágyat, de jelöld ki határait. Ne
tagadd az érzékeket, de úgy járj és kelj érzékeid lázadása közepette, mint a kapitány a
viharba jutott hajó lázongó matrózai között: szigorral, megértéssel, kérlelhetetlenül és
hősiesen. Mást nem tehetsz. Ez a legtöbb, amit ember tehet. (Márai Sándor)

A feladatról és a pillanatról

Vigyázz arra, hogy ne mulaszd el a pillanatot, amely csak a te pillanatod, műved kivitelének
végzetszerűen kijelölt időszaka. Kényelem, szöszmötölés, gyávaság, lustaság
néha késleltetik feladatod kivitelét, noha szíved mélyén tudod jól, hogy az idő
telítve van azzal, amit rajtad keresztül el akar mondani, s egy pillanatot sem mulaszthatsz,
mert elmondja más helyetted, s nem úgy mondja el, ahogyan te jónak és igaznak
hiszed. Tudományban, művészetben, irodalomban, közéletben vannak ilyen sürgető
pillanatok, mikor egy igazság megérett és ki kell mondani. S ha úgy érzed, végzetesen
éppen téged jelölt ki e feladatra a sors, ne késlekedj, mint a rossz színész, aki
elmulasztja a jelenet végszavát.
Nemcsak műved van, az idő is van. S az időn belül meg van a te pillanatod, melyet
nem szabad elmulasztani. (Márai Sándor)

Minden nap tovább kell menned

S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod,

tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem

könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj,

félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén és bájos mosollyal

int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép

testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes

pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor

tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad.

Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a

figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az

isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal,

kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a

játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel

kérdi: „Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned,

hiszen dolgod van.” Körülbelül így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban

– megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban.

De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem

tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az

isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen

is. Mert vándor vagy. (Márai Sándor)

Az emberi közönségességről

A tömeg, mint társadalmi erő, oly mértékben hatalmasodott el az én időmben, hogy
nincs barlang, magatartás, szemlélet, ahová még elvonulhatunk előle. Természetesen
oktalan és esztelen az, aki megsértődik a tömeg tényétől, s valamilyen finnyás és fanyalgó
egyénieskedés nyafogó magatartásába menekül. A tömeg itt van, mint az eső,
a szél, a föld. Számolni kell vele. De Arisztotelész ezt mondja: „A nagy tömeg egészen
rabszolga-lelkületet mutat, s a barmok életmódját követi.” Két és félezer éve
hangzott el ez a megállapítás; ma érvényesebb, mint valaha.
Az emberi közönségesség korunkban olyan reménytelen méreteket öltött, hogy
nincs többé pedagógiai módszer, mely eredményesen tudna harcolni ellene. A tömeg
reflexei már nem emberiek többé abban az értelemben, ahogyan a keresztény műveltség
és a klasszikus ókori nevelés értelmében ismertük meg az emberit. Vitatkozni
nem lehet velük; mintha iszákosokkal vagy eszelősökkel vitatkoznál, akik csak rögeszméiket
dadogják válaszul. Érzelmeikre hatni nem lehet; másként éreznek, mint
eddig az emberek. A részvét, az együttérzés eltorzult lelkükben; a kapzsiság, a vér-
szomj uralkodnak idegeikben, a korlátlan és mohón habzsoló, szomorú élvezetvágy:
Az emberi közönségességnek nincs határa többé. Egy okkal több, hogy minden emberszabású
ember makacson és bátran helyén maradjon, gondolkozzék, érezzen, ahogyan
emberhez illik. (Márai Sándor)

A hiúságról

A férfikor legnagyobb, tragikus kísértése nem a nő, hanem a hiúság. Egyszerre megrohan
a világi éhség: rangot akarsz, helyzetet az emberek között, címet vagy érdemrendet,
mindent, ami csillog, amit melledre akaszthatsz fityegőkben, névjegyedre
nyomtathatsz üres és hangzatos szavakban. Karosszéket akarsz, mikor a többiek mezítláb
tolonganak az országutakon, s a városok flaszterein. Méltóságot akarsz, mikor
az élet az emberek tömegei számára oly nyomorúságosan sivár, hogy legtöbben elvesztik
emberi méltóságukat is.
Ez a nehéz óra a férfiéletben. Legtöbben elbuknak ilyenkor. Csak az marad ember
és férfi, aki meg tud hajolni az emberi nyomorúság előtt, beéri az egyetlen ranggal,
melyet ember viselhet: a munka tudatának és a segítőkészség, a türelmes méltányosság
rangjával, s elutasít mindent, amit a világ értéktelen elismerésben adhat neki.
Gondold csak meg ilyenkor, milyen aljas emberek viselik a legmagasabb címeket és
rangokat! Hivalkodnak érdemrendekkel! Maradj, címtelenül és dísztelenül, ember. S
akkor csakugyan lesz valamilyen rangod az emberek között. Máskülönben csak méltóságos
vagy kegyelmes úr leszel – ilyen szerény vagy? Azt hittem, többre vágyol. (Márai Sándor)

A hősiességről...

A legnagyobb hősiesség, megmaradni munkád mellett, akármit szól is ahhoz a világ.
S ennél is igazibb hősiesség, megsemmisíteni munkádat, ha úgy érzed, nem tudtad
tökéletesen megcsinálni azt, amire önmagaddal szerződtél. Élj a két szándék között,
ne beszélj erről, élj teljesen feladatodnak és maradj könyörtelen műveddel szemben.
Nemcsak az alkotáshoz kell erő; műved megítéléséhez is. Maradj szigorúbb műveddel
szemben, mint amilyen a világ valaha is lehet. (Márai Sándor)
 

Márai Sándor

Minden szavadat...

Minden szavadat úgy írni le, úgy ejteni ki, hogy elbírja a világi valóság teherpróbáját
is. Talán ez az írás és az élet titka. Mert hasztalan áll a szó helyén az irodalmi térfogatban,
ha a világi térfogatban nem bírja el a valóság légköri nyomását. (Márai Sándor)
 

Márai Sándor

Boldogság...

Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető

értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy

gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé

semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő,

s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök

derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint

vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és

ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek,

utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával

és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem

elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S

erről megfeledkeztek. (Márai Sándor)