2014. április 21., hétfő

Az ember mérhetetlen gőgjében és hiúságában...

Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas. (Márai Sándor)

2014. április 17., csütörtök

Vallomás

Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre, nem akartál lélek és betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a léleknek és a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi könyveket akartál írni, igazi emberekkel akartál harcolni és megbékélni. Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg...
(Márai Sándor)

2014. április 13., vasárnap

A szenvedélyről

Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elől, éppen olyan őrület, mintha komolyan
hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a
számum ellen.
A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a
megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel
simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel
tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a
határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia a szélviharban, mely reátört,
az értelem korlátaiba. Ne tagadd a testet, de bánj vele méltányosan és fölényesen,
mint az idomító a fenevaddal. Ne tagadd a becsvágyat, de jelöld ki határait. Ne
tagadd az érzékeket, de úgy járj és kelj érzékeid lázadása közepette, mint a kapitány a
viharba jutott hajó lázongó matrózai között: szigorral, megértéssel, kérlelhetetlenül és
hősiesen. Mást nem tehetsz. Ez a legtöbb, amit ember tehet. (Márai Sándor)